Orlando

Amíg még friss az élmény, gyorsan megírom ezt is. Az utolsó floridai napomon nagyon korán keltem.
Kata indult az orlando-i reptérre, és házigazdánk Emese kivitte. Én is velük tartottam, mert este nekem is ment a repülőm, és akkor az utolsó napomon egy témaparkba akartam elmenni.

Ilyen nagyszabású vidámpark nincsen Magyarországon (legalábbis én nem tudok róla). A Disney World vagy a Universal Studio volt a két esélyes, végül az utóbbi mellett döntöttem, mert az ő filmjeik kicsit idősebb korosztálynak szólnak, és azokon nőttem fel. (Pl. Shrek, Harry Potter, Simpsons stb. ) A fő vonzerő a Harry Potter téma volt egyébként, mert megalkották a filmben szereplő várost, sőt még egy vonat is indul a 9 és 3/4. vágányról. Korán odaértem, így a jegyvételnél még nem volt sor. Ekkor derült ki számomra, hogy 2 park van az Universalon belül is, 2 külön jegyet kell venni. Nem lett volna időm ennyi területet bejárni. Telefonon konzultáltam a szakértőkkel (orlandói magyarok:Viki, Artúr, köszi :D), hogy melyikre érdemes bemenni, végül a filmes témaparkba mentem (kevesebb hullámvasút, több filmes téma). Jól jártam ezzel, mert olyan erős napsugárzás volt, hogy jobban esett bemenni különböző stúdió épületekbe, mint kint lenni a tűző napon.

Furcsa volt de egyben szórakoztató is ott lenni egy vidámparkban teljesen egyedül :) Egyszerre éreztem antiszociálisnak és végtelenül tömeg-toleránsnak magam. Mentem a sok ember között, de nem beszélgettem velük, nem kellett hátranéznem, hogy hol maradnak a többiek. Sőt kihasználhattam a "single ride" sort, ami gyorsabban haladt mint az átlagos sor. A lényege, hogy mindig marad 1-2 üres szék a a ride-okban, az "élménykocsikban" (ezt vajon hogy mondják magyarul?). És akkor melléhuppanok valaki mellé. Az első utam (mikor még nem figyeltem a szóló utas előnyökre) a Gringotts bankba vezetett, ahol hatalmas sor volt, és egy órát várakoztam. Ezek után többször ilyen hibába nem estem. Sokkal gyorsabban sikerült minden mást kipróbálnom. Nagyon varázslatos volt belül az épület, a festmények megszólaltak és mozogtak, a bankár koboldokról el sem lehetett dönteni elsőre, hogy igaziak vagy robotok-e. Én szerettem volna beleélni magam a történetbe, de közben a körülöttem álló turisták azt beszélték, hogy ez a márvány fából van, meg a csillár az műanyag, úgyhogy nehéz volt ezekkel a mugli tényekkel dacolva varázslónak képzelni magam.

Egyébként a legjobb barátnőmmel Dórival, gyerekként mindig boszorkányosat játszottunk, közös könyvet írtunk és illusztráltuk is (persze a téma a mágia volt) lúdpennával írtunk egymásnak leveleket, színes főzeteket katyvasztottunk és csalánt (!) ettünk nyersen! A fotón az egyik rajz, amit Dóri kb.11 évesen rajzolt a könyvben. Ezek mellett vicces kontrasztban vannak az én gyermekded, malacfejű rajzaim.

Nemrég a húga mesélte, hogy ő meg volt róla győződve, hogy mi egy varázslóiskolába járunk, és nagyon elszontyolodott, mikor őt nem hívták meg 11 évesen a Roxfortba. De szerintem csak azért nem, mert már mindent megtanult addigra! Volt két nővére és rengeteg macskája.

Visszatérve az orlando-i kalandra, én nem talárban és varázspálcával sétáltam, hanem a Piroska és a farkas meséből léptem elő. Nem vittem kalapot, amit igazán megbántam, de nem akartam valami ronda baseball sapkát venni túlárazva, amit aztán sosem használok. Így inkább a sálamat terítettem a fejemre ha kimentem a napra.

Szürreális érzés volt, nem csak az épített város, hanem a meleg nyári idő is. Itt egy kisgyerek varázsol . (Interaktív varázspálca- cserébe víz indul a szoborból, énekelnek a falak stb.)

Volt egy nagy hullámvasút is, arra csakazértis felültem, bár fura volt, hogy nincs akivel egymást rávegyük. Így kénytelen voltam rávenni saját magam. Szerencsére a mellettem ülő férfi rosszabbul érezte magát mint én, így el is felejtettem a saját gondjaimat a gravitációval. Sőt én kifejezettem szerettem lefelé szálguldani, egyedül a 90 fokos lassú felfelé menet volt félelmetes.

A Simson család is kapott egy városrészt.

A legtöbb épületben afféle érzéki csalódásokra játszó vetítés van, mondjuk egy hullámvasút, de közben egyhelyben marad. (Ezek után bátorodtam fel az igazi hullámvasúthoz.)

A nap végén már kissé kóvályogtam és fájt a fejem, annyi hatás ért.

Indulnom is kellett a reptérre, 8:50-kor indult (volna) a gépem. Viki kijött értem a parkba és elvitt a repülőtérre. El voltunk kényeztetve Floridában!  A repülőtéren kiderült hogy a gépemet áttették 10:40-es indulásra.. Hát nem örültem neki, de vettem egy egy könyvet és vártam. És még későbbi és későbbi időpontok kerültek elő, végül éjfél után startoltunk el. Így már nem volt esélyem, hogy bárki is felvegyen a washingtoni terminálon, és kénytelen voltam egy Ubert rendelni. DC-ből kijutni Marylandbe... kb 40 dollár :S . Szóval vártam a kocsit, ez már hajnali 3-kor volt. Érdekes, hogy nem éreztem magam fáradtnak, mert a gépen aludtam 2 órácskát. A sofőrrel beszélgettem inkább hazafelé, és szóba került, hogy énekes vagyok és emiatt is voltam Floridában. Kérdezte, hogy van-e nálam CD? Mondtam hogy nincsen de énekelek neki egy esti dalt. És éjszaka ez a sofőr, azt mondta, hogy a szívébe talált a zene. És felidézte benne egy filmes emlékét, az Angol beteg című filmét.   Mondtam neki, hogy nagyon jó füle van, mert abban egy magyar népdal szólt. Nagyon meglepődött, mert eddig azt gondolta, hogy az egy marokkói dallam lehet. Legalább aznap este is tanult valami újat. Ha lehet ilyet mondani, egész meghitt Uber utam volt, a zene által biztonságos és barátságos lett a hazaút. Meg is érkeztem a házba, fél négykor. Úgyhogy az idei leghosszabb, de egyik legemlékezetesebb napom volt ez a Daytona Beach-Orlando-Washington-Maryland nap!