2018. október 2., kedd

Új fejezet Bécsben

Szeptemberben Bécsbe költöztem. Nem éreztem olyan nagy változásnak, mert nem kellett messzire utazni, és mindent bőröndökbe bepakolva világgá menni.

De mégis más a hangulata ennek a városnak, más illatok szállnak a levegőben. Alpesi szél, hársfa, kávé és egy kis dohos cigarettaillat. Ha egy parfümbe zárnám az itteni kilencedik kerületet akkor ezeket az összetevőket tenném bele.

Eddig főleg zenészekkel barátkoztam össze, egy bécsi Pázmáneumos Ars Sacra koncert kapcsán- remélem máskor is lesz alkalom egy kis együtt éneklésre, muzsikálásra.

Azért még nagy a kontraszt Budapesthez képest, ahol mindig régi ismerősökbe botlok a villamoson. De az ilyen időszakok is fontosak, valahogy intenzívebben vagyok saját magam társaságában. Na és még jobban értékelem mikor a szeretteimmel lehetek. :)



Apróságok a mindennapokból :

-a kávé ára kb. 1000 Forint mindenhol
Inkább ki is hoztam egy kávégépet, mert néha jó érzés beülni egy hangulatos kávézóba, de megnyugtat a tudat hogy mostantól otthon is hódolhatok eme szenvedélyemnek.

-a tömegközlekedésben a vonaljegy 1 óráig érvényes, és közben válthat az ember járművet

Ez nagyon praktikus ötlet, Budapesten is jó lenne ha bevezetnék.

-az élelmiszer boltokban háromszor akkora a választék mint nálunk
Valószínű több náció él itt, vagy az emberek kísérletezőbb kedvűek, több újdonságért hajlandóak fizetni..

Nagy írásválságomnak (ami vagy fél évig tartott) ezennel vége, mostantól megint mesélni fogok a mindennapokról.


(Lila ruhás kép: nikaa photography )

2018. február 14., szerda

A tél közepéből a trópusokra

Mikor már azt éreztem hogy sosincs vége ennek a szutyok időnek, az égből elém pottyant egy lehetőség, hogy elutazzak január végén a Maldív-szigetekre. Egyébként tervek nélkül már benne volt a gondolataimban, hogy el kéne menni most télen egy meleg helyre, de nem konkretizáltam semmit.

Ekkor jött a visszautasíthatatlan last minute ajánlat, hogy egy ismerős baráti társaság oda megy egy hétre és ha van még repülőjegy, akkor beférek a csapatba. Mindezt két nappal az utazás előtt. De volt még hely a repülőn, sőt olyan szerencsés módon, hogy az utolsó sorban, és nem ült mellettem senki. Így kényelmes szunyókálással telt a hosszú repülőút. (Egyébként visszafelé is ugyanilyen szerencsém volt, megéri az utolsó sorban foglalni jegyet, mert elölről töltik fel a gépet.)



Át sem kellett szállni, csak a maldív fővárosban egy pici hidroplánra, ami volt kb. 15 férőhelyes és még 20 percig repített minket egy szigetre. Már ekkor elvarázsolt a víz kéksége, és a sok korallzátony. Egyébként atoll a neve ezeknek a gyűrűs képződményeknek és egy régi vulkán segítségével jöttek létre.    

Odautazásunk napján még enyhén fájt a fejem és kóvályogtam a hirtelen jött nyártól és az időzóna változástól, de azért többet panaszkodni nem fogok mert nem lenne fair.
Több mint ezer szigetre terjed ki az ország, de a legtöbbjük lakatlan. Olyan pici szigetek is vannak, hogy csak 1-1 hotel fér el rajtuk. Így nem sokat tudok mesélni az ország szokásairól (egyébként muszlim emberek lakják). A hotel szigetek nem veszik szigorúan a vallásos törvényeket, így lehet bikiniben úszni a tengerben, vagy éppen koktélozni.
Viszont a személyzet 90 %-a férfi volt, gondolom az asszonyok a háztartásban maradnak.

Aki nő volt és itt dolgozott, az orosz volt, tajvani, spanyol stb.
Eljátszottam a gondolattal milyen lehet egy ilyen kis szigeten dolgozni, ahol tényleg nem tudsz mit kezdeni a kimenőddel, kivéve ha repülővel vagy hajóval elmész egy másik hasonló szigetre.
Egyikük mesélte hogy 1 éves szerződésekkel vannak kint. Találkoztam egy szlovák DJ-vel is aki amúgy Dunakilitiben lakik. Kicsi a világ.

Nagyon izgalmas volt az élővilág
ezen a kicsi helyen.
A fákon például gyümölcsevő denevérek csüngtek. Velük szívesen ismerkedtem volna, de nem jöttek le a fáról, csak ha repültek. A fejük olyan volt mint egy nagyszemű kutyának, helyet kaptak a kedvenc állataim között.

Nem búvárkodtam profi módon, de már egy sima búvárszemüveggel és pipával is le voltam nyűgözve. Lehetett  mindenféle színes halakat látni, én csak a bohóchalat tudom szakszerűen beazonosítani, de voltak annál is szebbek. Olyan tiszta volt a víz, hogy bármilyen mély is volt, látni lehetett az alját.
A part mellett sétálva pedig macskacápák voltak, akik vadásztak a sekély vízben.
Teknősök is élnek errefelé, de velük én nem találkoztam.



Azért persze a pihenés mellett tanulni is próbáltam. Hát nem ment könnyen... Inkább csak pihentem, de azt nagyon de nagyon jól esett. De csak egy hetet voltam a paradicsomban, úgyhogy D-vitaminnal feltöltődve újult erővel vetettem bele magam a hétköznapokba.


Március 4-én pedig Purcell: Dido és Aeneas operában láthattok a Müpában, lesznek nyilvános próbák is, de a jegyek vasárnapra már elfogytak.


2018. január 7., vasárnap

Miszla

Egy időutazáson vehettem részt a napokban.

Miszla olyan hely, ami már régóta csalogatott. Először is a művészi fotók keltették fel a figyelmem pár évvel ezelőtt, amik az ott megrendezett barokk zenei kurzust mutatták be- de nem csak a "szép helyszínen szép fotók" evidenciája, hanem egy különleges látásmód is jelen volt a képeken.

(Azóta megtudtam hogy Grossmann Willy képei voltak.)


De mindig a hangszeresek kiváltsága volt ez a kurzus. Énekesként meg csak irigykedtem, de közben egyre jobban vonzott hogy kicsit újra nekiálljak hegedülni. Így ez a januári barokk hegedű kurzus  jókor jött ösztönző lehetőség volt hozzá - és nagyon ki szerettem volna próbálni a régi stílusú hegedűt is. 
(A mai hegedűk és az akkoriban használt hangszerek között vannak eltérések, és a vonó is más kialakítású.) Nagyon élveztem a kezembe venni egy ilyen érzékeny és meleg hangú hegedűt, amit Tóth Mónikától (a kurzus tanárától) kaptam kölcsön erre a pár napra. Napról-napra egyre jobban megszólalt a kezemben (még persze eljátszhattam volna rajta jópár évig, hogy teljesen kibontakozzon ... :)  A vonó által is sokkal egyértelműbbé vált sok vonásnem, amikkel addig küzdöttem.


A szó legszebb értelmében családias volt a hangulat. A helyszín egy vidéki kastélyban volt, ahol a házigazdáink nagy szeretettel és odafigyeléssel bántak velünk. Az otthoni kemencében sült kenyér, háztáji alapanyagokkal készült elképesztően finom ételek és a mindig rendelkezésünkre álló kávé a legmerészebb várakozásaimat is felülmúlta. (Persze este mindig megbántam hogy délután sem tudtam ellenállni a koffeinnek...)

A hegedűóráink is a kastély szalonjaiban voltak. Teljesen belakhattuk a helyet, a kályhának dőlve melegedtünk, a kanapékon olvastunk, vagy az egyik szobában gyakoroltunk, sőt még babázhattunk is, mert Móni kisbabája is boldogított minket Ilián személyében .
Mónika nagyon türelmes volt és mindenkinek a maga tudásszintjén új érzeteket és zenei/technikai javaslatokat adott. 

Egyébként az odautazás kalandos volt, hiszen majdnem elfogyott az út mire odaértem. Erdészeti úton, favágók között a dombokon át lehet Miszlára jutni- még szerencse hogy nem volt hóesés, sőt tavaszi idő volt januárban, hóvirággal. Azért a fával fűtés illata ott volt a levegőben, azt nagyon szeretem.

Összebarátkoztam Fügével is, a ház kedves golden retrieverével.
Olyan jó volt kamarázni, persze énekeltem is, méghozzá mandolinnal. Ezt a zárókoncerten is előadtuk.  A meglepetés inkább az volt, hogy hegedűvel is kiálltam az emberek elé, és jól is éreztem magam. Átjárt a muzsikálás öröme. Persze nem lettem profi hirtelen, de emlékeztetett hogy az éneklésben is érdemes elengedni az ítélkező belső hangomat, ami még az éneklés közben kiértékeli az előzőleg elhangzott frázisokat. 
Este még egy sokáig tartó spontán zenéléssel zártuk a téli Miszla barokkot, például itt rácsodálkoztam hogy a viola da gambán gyönyörű az E húr hangja.

Vasárnap már haza kellett jönni, de ez egy igazi zenefeltöltődés volt, remélem máskor is el tudok ide jönni. Egyébként a vendégház bárki számára elérhető (házi reggelivel, kerti mentateával ahh..) aki egy kis világtól való elvonulásra vágyik. 

2017. december 19., kedd

December

Szeretem az adventi időszakot. Idén mondjuk pont rövidebb mint általában, de nem baj, mert a karácsony a legjobb dolog decemberben. És még nem nekem kell a háztartást üzemeltetni, ilyenkor a szüleimnél töltöm a Szentestét. Úgyhogy elég kényelmes így ünnepelni. 
A korábbi hetekben énekeltem koncerten a Simpliccissimus tagjaiból álló zenészekkel, Vivaldi és Purcell dalokat. Később még lesz velük egy izgalmas projektem, márciusban Purcell: Dido és Aeneas operájában fogok énekelni. Már alig van jegy a Müpában az előadásra, úgyhogy érdemes most foglalni a Szerelmes királynő című darabra. 

Nemrég a Hétvégi belépő vendége is voltam, itt meg is lehet nézni a videót. 2 Kodály dalt énekeltem Tálos Viviennel (ez mindig olyan bonyolult- ha zenész lennék, mondhatnám "játszottunk" de ilyenkor az "énekeltem és Vivien pedig zongorázott" a pontosabb kifejezés...) 
Már nyolcra ott kellett lenni a stúdióban, szóval a tévé kemény műfaj :D A sminkesek azt mondták, hogy nekik van amikor 4-kor kezdődik a munkaidő. Cserébe általuk mi úgy nézhetünk ki mintha jól aludtunk volna.
Aztán még Süsüvel is lefotózkodtunk, meg a tévémacival. Talán mi vagyunk az utolsó generáció akik még ismerik őket.

Otthon elkezdtem megint hegedűt is gyakorolni- teljesen kikészültek tőle az ízületeim, meg az ujjaim, de tét nélkül nem zavar. (Amióta "letettem a lantot" nincs több fellépés előtti idegesség a hideg ujjak miatt sem, möhöhö.) Érdekes hogy most sokkal könnyebb "fejben" mint mikor 10 éve izomból akartam megoldani minden nehezebb zenei részt.  Viszont fizikailag meg több a kényelmetlenség. Ja és eszméletlenül számít hogy milyen minőségű hangszerhez nyúl az ember. Sajnálom a gyerekeket akik kínai hangszereken nyikorognak évekig, és nem értik miért nem szól nekik szépen a hegedű..
De a sportba is újra belevágtam- szerencsés alkat vagyok, így nem nagyon látszik rajtam ha edzetlen vagyok, de amikor a lakásomhoz vezető dombon majd lépcsőn úgy dobog a szívem mintha maratont futnék az nem egészséges. Ezért most újra úszom, meg kipróbáltam egy viszonylag agresszív önvédelmi sportot is. Jól felvillanyozott és alig bírtam megmozdulni utána másnap. Szóval ha kell a pénztárcám akkor mostantól veszélyben az életetek!  

 Hát nem a legszebb adventi zárómondat ez, úgyhogy inkább ide beillesztem a másik dalt is amit a tévébe vittünk. :)


2017. november 29., szerda

Koncert, bál és hálaadás Clevelandben


Mielőtt elhalványodna az emléke, gyorsan írok Clevelandről is. Ez volt a mostani utamnak a fő állomása.
Tavaly már jártam itt, erről az élményeket a blogomon el is lehet olvasni. Igazából az volt az idei meghívás előszobája, mert akkor már hallottak énekelni a magyar kongresszus szervezői. Nagyon jó volt visszatérni.
Idén a magyar zenén volt a hangsúly, azon belül pedig leginkább Kodály Zoltán munkásságán.
A zongorista partnerem Detroitból érkezett, így csak röviddel a koncert előtt találkoztunk először. Persze ezt megelőzte egy hosszú levelezés, kotta egyeztetés, programválasztás. De mindketten külön készültünk fel.

Szerencsére egy nagyon szimpatikus, csupaszív ember Balla Zsuzsi, így nem volt gond az egymásra hangolódással. (Mert persze amint találkoztunk, belevetettük magunkat a próbákba.) A közönség nagyon befogadó volt, jól vették még a modernebb, kevésbé harmonikus dalokat is, de ezek mellé népdalt és zongoramuzsikát is csempésztünk.

Másnap délelőtt besegítettem (énekkel) a gyerekek zenés, játékos foglalkozásán, csak hogy legyen egy kis tavalyi hangulatom :) Este  a magyar bálon is részt vettem, annyit táncolt mindenki, lenyűgözött, hogy itt a 15-17évesek is mennyire tudnak táncolni.Nemcsak az elegáns báli táncokat, de a népzenétől kezdve a mostani slágerekig mindenre. Látszik hogy ebből energiát merítenek. Talán az itteni magyarok arányaiban kevésbé szégyenlősek mint mi otthon. (Emlékszem ugyanennyi idősen inkább stresszelt hogy melyik lábam is következik és koncentrálnom kellett hogy ne a lábam nézzem, ja meg az is zavart hogy magas vagyok. Aztán jártam egy ideig tánciskolába, ami nagyon jó ötlet volt. Sosem lettem a táncparkett ördöge, de szeretek táncolni. ) Olyan sokáig tartott a mulatság, hogy lényegében nem aludtam aznap éjjel (összen 3-4-ig), mert reggel 6:20-kor ment vissza a repülőm Washingtonba. Mikor a rövid alvás után mentem ki az Uberhez, éppen jöttek velem szembe a bál legkitartóbb emberei. Legalább újra el tudtunk köszönni.



 Ebbe a pár napba amit Cleveland-ben töltöttem, beleesett egy nagy amerikai ünnep is, a hálaadás. Azt gondoltam, hogy egyedül a hotelszobámban fogom tölteni az estét (ami nem olyan nagy tragédia egy olyan személynek aki sosem tapasztalja meg ezt az ünnepet Magyarországon, és a szobájában lévő kávégéptől is elöntötte a spontán hála). De még nagyobb szerencsémre a clevelandi magyarok vendéglátó szeretete nem ismer határokat, így hamarosan egy nagy családi vacsora kellős közepébe csöppentem. A lakásban ínycsiklandó illatok, otthonos anyanyelv és egy szinte zavarbaejtően barátságos shi-tzu fogadott, Morzsa.


 Unokák, testvérek, és a nagyszülők gyűltek össze, valamint én, az égből pottyant.

 Természetesen a pulyka sem maradhatott el, emellé hagyományosan krumplipürét, gravyt (barna szósz), áfonyaszószt tálalnak. Volt itt még lilakáposzta is, magyar család révén, valamint egy nagyon finom saláta amiben sajnos nem tudom mi volt, csak az aszalt áfonyára, a quinoa-ra és az avokádóra emlékszem :)
Minden nagyon finom volt és degeszre ettem magam. Köszönöm a szép élményt! 
A hálaadás egyébként egy indián gesztusból nőtte ki magát. A gyarmatosító európaiak az éhhalál küszöbén álltak, mikor a helyi törzsek pulykát és kukoricát vittek nekik, ezzel megmentve az életüket. A hálaadás szép gesztus és emlékezet az elődökre, és teljesen megértem, hogy Amerika egy fontos eseménye lett. Persze voltak azután sokkal csúnyább szakaszai az "indián-fehérember barátságnak". 
(A New York City múzeumban ugyan csak pár tárgynyi indián emléket tudtak bemutatni Manhattan területéről, de ott volt egy idézet egy Lenape vezetőtől: mikor partjainkra jöttetek, nem volt mit ennetek. Mi adtunk nektek osztrigát és halat, és jutalomból leöltétek az embereinket...)

 De inkább itt most nem mélyedek el ebben a témában, főleg laikus magyarként.
Napjainkban arról is szól az ünnep, hogy mindenki a saját életére rátekint és megköszöni (ad lib. a Jóistennek) azt amiért hálás lehet.


( Az utolsó két képen egy ohioi kisváros kávézója van, ahol hálaadás napján mindenkinek ajándékba jár az újratölthető bögrés kávé, süti, étel. Ezt egyébként több helyen is csinálják, már ahol nyitva tartanak ünnepi időben. Szép gesztus és jó üzletpolitika.
Ha megint arra járnék visszamennék. És ez a vintage hangulat... Nagyon tetszett.)

2017. november 26., vasárnap

Koncert és Broadway New Yorkban

Ez a mókus nem tanulta meg hogy fotózás előtt ajánlott megállapodni, így némi bosszúsággal viseltetett irántam, mert nem volt nálam semmi ehető. Bár jobb is nem etetni a városi vadakat, ezt a metróban vicces plakátokkal is nyomatékosítják valahogy így: "Egy igazi New Yorker tudja hol egyen jót. A városi mókusok/mosómedvék is. Kérjük ne etesd őket."
Éppen útban voltam Monica egyeteme felé, ahol este a diákok koncertet adtak. Vagyis a mellettük lévő hatalmas episzkopális templomban volt az esemény. Kalandos utakon találtam meg az odavezető utat, egyszer rossz állomáson merészkedtem ki a felszínre, de inkább visszamenekültem a metróba, minthogy átvágjak a Google maps által ajánlott harlemi No-go zónán. :D Nem volt annyira vészes, csak totál tanácstalanul a telefon képernyőjére meredve úgy éreztem, hogy még a budai Várban is elsőszámú célpontja lennék egy odatévedt zsebesnek.
Ekkor azt is éreztem hogy valaki követ, ezért csak az utolsó pillanatban szálltam fel az érkező metróra, így faragatlan followerem hoppon, vagyis a peronon maradt.
Végül megérkeztem a koncert helyszínére épségben, ahol Handel: Négy koronázási himnusza, majd  szünet után Mozart Requiemje hangzott el. A második részben BA énekesek voltak a kórusban és a szólisták között is, így elég megdöbbentő látni micsoda énekes-gyár ez az iskola. A képen az a sok ember mind szólistának tanul egyébként.  (Manhattan School of Music)
 Jó volt, de már egész nap mászkáltam és nagyon el voltam fáradva, így nem volt időm megkeresni a kórusból azt a 2 embert akit ismerek az olasz kurzusról.
Inkább hazamentünk Monica lakásába, de előtte még ettünk egy éjjeli pizzát, mert New Yorkban azt a nap minden részében frissen lehet kapni.
Nem csak a klasszikus zenét hallottam, hanem egy Broadway musicalre is elmentem. Nagyon reklámozták ezt az előadást, de nem ezért mentem el rá, hanem egy ismerősöm is ajánlotta.
Annyira mégsem tetszett, bár a műfaji követelményeknek teljesen megfelelt, tudtak is jól énekelni és táncolni a színészek csak hát... a történet fonala olyan felszínes volt.

Az Óz meséjéhez írtak egy második szálat, hogy a rossz boszorkány tulajdonképpen jó, csak a rendszerben nem tud érvényesülni. Meg zöld a színe is, így sajnos rasszizmusnak van kitéve. Persze titokban életben is marad, végre megtudtuk. (Ja elnézést a poén lelövéséért, de nem hiszem hogy ezzel nagy meglepetést árultam el.)
Egyébként a színpadi apparátus lenyűgöző volt, és ugyan messze ültem,mégis nagyon jó volt a kilátás és optikailag közelinek tűnt a színpad.
Ez pedig a Carnegie Hall, és ennek az épületnek a szomszédságába költöztem be az utolsó két városi napomon, mert úgy éreztem szükségem van egy kis szabadságra is, amit egy szállodai szoba sokkal jobban jelképez mint egy barát lakása ahova nincs kulcsom :)
Úgyhogy innentől bevetett ágy és mini samponok tettek boldoggá!
A kilátás a 16. emeleti ablakomból nagyon érdekes volt, láttam a szomszéd ház életét (nem igazán vesződnek a függönyökkel), illetve felfelé is még jócskán nézhettem nem csak megszédülve lefelé. A régimódi téglaépületek felett már 60 emeletes lakóházak magasodnak.
Ugyan nem látni el messzire, de mégis ilyen kilátásra nem nagyon adódik lehetőségem Európában.

2017. november 22., szerda

The Cloisters



Erről a helyről korábban már hallottam Szilvay Gergő jóvoltából, és végül én is megnéztem. Majdnem elfelejtettem, mert nem tartozik a mainstream "kötelezőlátni" múzeumok közé, de Laura (New Yorkban élő brazil-magyar lány) szerencsére megemlítette, hogy ősszel nagyon szép a körülötte lévő park.

A múzeumba önkéntes alapú a jegyár, akár 1 dollárért is bemehetünk, de persze ahhoz  pofa "eltökélt spórolási szándék" kell, úgyhogy én inkább 10 dollárt fizettem, ami egyébként az ajánlott diákjegy. 

A Cloisters a Met múzeumokhoz tartozik, úgyhogy ezzel a jeggyel aznap még több helyre is be lehet menni, de a másik két múzeum odébb van. Ez messzebb esik a belvárostól, azért is engedheti meg magának, hogy szép parkja legyen, békéje és középkori stílusban épült épülete.

 Egyébként eredeti kolostorromokból építették fel az épületet, Franciaországban már úgysem volt divat katolikus temlomokat renoválni, így eladták a köveket az amerikaiaknak.

 Ennek hála, historizáló környezetben csodálkozhatunk rá a főleg keresztény művészeti tárgyakra, de akadnak egyszarvú vadászatról szóló teljes falat beborító szőnyegek is, amiket potom 20 év mindennapi szövőmunka volt elkészíteni.

 Eszembe is jutott a látványról az egyik kedvenc tinikori történelmi regényem, A hölgy és az egyszarvú. (Egyébként az ilyen könyveket faltam akkoriban, Tracy Chevaliertől kezdve Druonon át Merle-ig... Emlékszem milyen egyszerű dolgom volt, mikor a középkori Franciországot vettük az iskolában, nekem "régi ismerős" alakok életéből könnyű volt készülni.)

A múzeumkolostorban van kerengő, illetve gyógynövénykert is. New Yorkban nagyra értékeltem egy ilyen helyet, ahol az idő siettetése helyett inkább megállítani próbálják a rohanó illúzionistát. Érdekes kontrasztban állt a Times Square-el, ahol pedig színes képernyők vibrálnak, emberek sietnek, autók dudálnak. És mindkettő a város része :)
(Dali Elfolyó idője pedig a MoMa galériában van, ahol szintén jártam de nem ezen a napon- viszont illik ide záróképnek.)